Magyarországon ma nem azért van kevés pénzük az embereknek, mert magas az adó, hanem azért, mert katasztrofálisan alacsonyak a bérek. Egy magyar munkás a leggazdagabb nyugati országok munkásai teljesítményének 66 százalékát nyújtja, de ezért azok bérének 22 százalékát kapja. A különbözet a multinacionális vállalatok extraprofitjaként hagyja el Magyarországot, konzerválva a leszakadást erősítő gyarmati létünket.

Végleg rázárulni látszik az ország vesztes többségére az a végzetes harapófogó, amelynek lényege, hogy a munkaerő árát, a bért reálértékben visszavitték a 70-es évek szintjére, miközben a munkaerő újratermeléséhez szükséges áruk és szolgáltatások árát globális piaci szintre vitték fel. Ezen belül a leginkább drámai, hogy a lakhatás fedezete végleg kikerült a magyar reálbérből. Pontosabban bele sem került, hiszen a Kádár-korban sem volt benne, de akkor ezt legalább az évente több tízezer állami bérlakás igyekezett ellensúlyozni. Az eltelt húsz év neoliberális diktatúrája ugyan totálisan szétverte ezt az államot, de a bérbe „elfelejtette” beletenni a lakhatás költségeit.

A végtörlesztés most kibontakozó, ismeretlen kimenetelű drámája jól jelzi, hogy a kormány veszedelmes satuban van. Az egyik satupofa a globális birodalom kényszerítő hatalma, a másik pedig maga a kifosztottságának végső fiziológiai határához érkezett magyar társadalom. A birodalom nem akar, a magyar társadalom pedig lassan most már egész egyszerűen nem tud engedni, így a kormányra nehezedő nyomás mindkét oldalról a kritikus ponthoz közeledik.

De bármilyen találékony is ez a taktika, a magyar társadalom lepusztulását ezzel nem lehet megakadályozni. Csak mindenki által érthető és elfogadható nemzetstratégiai válasz segíthet minket a katasztrófa elkerülésében. S ezt a kormány csak akkor és úgy lesz képes megalkotni, ha végre szembe mer nézni a kihívás valóságos természetével.

Idézet a Magyar Nemzet 2011. 09.23-i számából